az ember tanúl

Érdekes blogokba olyan dolgokról írni, amit van aki ért, és van aki nem..
néha lesznek ilyen bejegyzések. ezek amolyan kisebb kitérések lesznek. Ma nem történt velem semmi, és nagy valószínűséggel nem is fog, így alkalmam nyílik ezt a témát felvetni. :)

Nem tudom, hogy régen milyen volt élni... hogy ki hogyan élt meg dolgokat, hogy mit érzett, és mit nem.
De egyet biztos veszek: Soha sem volt ekkora lelki válság a gyerekek közt, mint amilyen most van!
És bizony... nekem is volt! ó hogy ne lett volna! és nem is akármilyen.
És ami a legfurcsább, hogy ebből a lelki válságból egy fájdalmas barát-szakítással lábaltam ki :) pontosabban utána.

Sok idő, míg a gyermeki elme felnő, és rá jön, hogy mekkora bolondságokon háborgott, csalódott, sírt... És attól félek, hogy a mostani gyerekek többsége mire észbe kap, hogy mekkora butaság is volt a napokig tartó letargia, a sírás, a gyűlölködés... addigra már a gyermekkoruk elillan, és ezáltal csak rossz emlékeik lesznek róla...

Én 15 éves vagyok... ebben a korban tengetem inden napjaim. de ami vicces, a "szakítás" után megváltozott a felfogásom... a letargia olyan szintű minimalitással jelentkezett/jelentkezik nálam, amit két évvel ezelőtt el sem tudtam volna képzelni.
Sajnos ezt a barátaimról már nem mondhatom el..
Sok a szívemnek kedves személy élt/él át olyan dolgokat, amik bár mindennaposak, ők mégis traumának, lelki sérelemnek veszik...
Ilyenkor ugyan próbálom őket vigasztalni, de sajnos nem olyan egyszerű, mint ahogy azt az ember gondolná...

végig olvasva néhány élettörténet foszlányt ugyan az ember elszörnyed, de ha örökké erre fog hivatkozni, akkor az életben semmit nemfog elérni. Mindenkinek meg van a maga keresztje. valakinek a családja, valakinek a megélhetési problémái, és ami a legsűrűbben olvasható: a barátok...
De csak annyit tudok mondani, hogy van akinek nincsen családja ( És az nem jó!!! Ilyenkor képeske azt emberek benyögni hogy:"jaj de jó nekik"  pedig én ismertem olyan lányt, akinek se anyja nem volt, se apja... ettől függetlenül nem mutatta, és tudott mosolyogni.. de majd erre is visszatérek)
a barátok pedig.. Nehéz téma, mert ha valakit szeretsz, és hátba szúr, az rettentően fáj, de az, hogy évekig ezen lovagoljon... ha ezt mindenki megtenné, akkor... hm... mi is lenne? á igen.. ugyan ilyen élet lenne... és szerintem ez kellőképp elrettentő...
fenn akadni a barátokon? nevetséges... én már csak tudom.. akadtam fel.. Kettőn is!!! sírtam, fájt.. aztán gyűlöltem... átkoztam érte mindkettőt... majd.. egy apró mondat ütötte meg a szemem.. csak egy kis beszélgetés volt... semmi több,ráadásul nem is ebben a témában: "Az erőszak minden formáját elutasítom, úgy magánemberként. Én inkább a szeretetet próbálom közvetíteni. Ez nem közhely, tudatosan. Nagyon fontos. Nekem."


Azt hiszem, hogy ez a mondat elég is volt nekem... Gyűlölni nem érdemes...
gyenge, és gyáva az, aki nem ismeri a megbocsátást, és gyűlölni képes...
erős, és bátor ember az, aki ha fáj is neki, ha meg is bántották... mosolyogva megbocsájt, és semlegességet mutat.
nem kell szeretni... de gyűlölni sem...
Az ember nem ítélheti el ember társát semmiért.
Én is megtettem ugyan, de tévedni emberi dolog :)

Én csak annyit tudok mondani, hogy próbáljunk kicsit pozitívabbaknak lenni. azt hiszem nem fogunk bele halni...
akik ismernek, azok most meglepődve olvassák majd végig ezt, mert nem a kedvességemről vagyok híres..
de azért én is igyekezhetek, nem? :)