szösszenet. (Splinter?)

Egyre nehezebbé válik visszatérnem a világomba. Egyre inkább kezdek elszakadni tőle. Itt sincs sokkal több barátom.  Sőt, mi több. észre sem vesznek. Nem látnak engem.
De miért is szeretek jobban itt lenni? Mert itt vagyok önmagamnak. Hogy hogy értem ezt?
Nehéz lenne elmagyarázni. Hogyan lehet azt a legjobban megfogalmazni, hogy a legjobb barátom önmagam vagyok, aki ráadásul nem is egy világban él velem? Nehéz, de megpróbálkozom vele.
Talán akkor a legérhetőbb, ha az elejétől kezdem.
Nem tudom ki mennyire hisz benne, de a mi világunk egy dimenzió, egy dimenzió, amit dimenziók vesznek körül. Minden dimenzió egy világ. Vannak olyanok, amelyek egy idősíkban, mozognak velünk, csak éppen máshogy. De ez csak egy variáció a sok közül.  Rengeteg dimenzió él saját időbeosztásban, vannak, amelyek már bőven a jövőben játszónak, illetve akad nem egy, amelyik még a messzi múltban él. Sok dimenzió időben nem mozdul, viszont folyamatosan változik. a lakói is mindig mások. van, ahol a földön egyáltalán nem él ember, viszont van olyan is, ahol mindenki teljesen egyforma. Számtalan variációja létezik a világoknak, én viszont a sajátomon kívül csak egyet ismerek személyesen. Születésem óta vak vagyok a jobb szememre. Ez nem feltűnő ugyan, de már maga a tudat is, hogy genetikai hulladék vagyok eléggé rányomta a bélyegét a szociális életemre. Ám volt egy érdekessége a vak szememnek. A mi világunkat ugyan nem észlelte, de ha nagyon magányosnak éreztem magam, akkor egy teljesen új világot fedett fel előttem. Egy világot, ami semmiben nem különbözött az enyémtől, egyet kivéve: az ottaniak nem emberek voltak. Ezt első látásra senki nem gondolta volna. Mindenki ugyanúgy nézett ki, mint az emberek. Amikor először történt meg, hogy a vak szememre is látni kezdtem a világot, azt hittem talán egy mulandó dolog, és talán egy szép napon végérvényesen látni fogok a jobb szememre is. Ám nem kellett hozzá sok, hogy rájöjjek, az a világ nem a miénk. Az első furcsa jel az volt, hogy míg a jó szemem látókörében egy árva lélek sem volt, addig az elvileg rossz szememben tucatnyi gyerek rohangált, játszott. Nem hallottam a hangjukat, de azt láttam, hogy beszélnek, sikítoznak, énekelnek. Ezek után pedig megláttam önmagamat. Ugyanúgy néztem ki, mint itt, ugyanolyan hajam volt, ugyanolyan ruhám. Mintha csak tükörbe néztem volna. Csakhogy nem volt előttem sem tükör, sem gyerek. Mikor hozzáértem, akkor döbbentem csak rá, hogy az a lány nem ember. Amikor hozzáértem a bőréhez ő rám morgott, teste pedig tüskékkel lett teli, amelyekkel valószínűleg engem akart bántani, csakhogy szellemszerű teste nem érinthette az enyémet. Ezek után újra vak lettem arra a szememre. Rá következő napokon egyre sűrűbben láttam a lányt, és az ő világát. Pár hónap eltelt mire végre meg mertem szólítani, és mire rá jöttem, hogy mi is történt velem igazán. A világ, amit láttam egy alteregója a sajátomnak. Abban a világban élnek az úgynevezett elnyomottak. Minden embernek van egy oldala, amelyet senki nem ismer. Egy oldal, amely rejtve marad a világ elől. Ezek az oldalak, ha sokáig elnyomva maradnak, akkor testet öltenek a másik világban, és saját életet teremtenek maguknak. Ott van az én alteregóm is. Nevét nem mondta el soha, így elneveztem Ravennek. Egy évre rá az alkalmi dimenziólátásom erősebbé vált, majd új szintre lépett. Képes voltam magában, a világban tartózkodni. A lelkem képessé vált arra, hogy elhagyja a testemet, és a vaknak hitt szememmel egy rést nyisson, amelyen át elhagyhattam a saját világom, és átmehettem a másikba. Először nem volt vele semmi problémám. Ritkák voltak, és bár nem tudtam őket szabályozni, nem voltak befolyással az életemre. Ám hamar rájöttem, hogy amekkora áldás, akkora átok is. Egyre sűrűbbé, és kiszámíthatatlanabbá váltak ezek a „lélekvándorlások” –ahogy én hívtam őket-
Iskolaidő kellős közepén, úton hazafelé, vacsora közben, bármikor megtörténhetett. Ilyenkor a testem kómás állapotot mutatott ki, és persze rögtön vittek a korházba.
És ezek az incidensek egyre többször előfordultak, és még mindig elő is fordulnak. Szerencsémre pár hónappal ezelőtt sikerült egy olyan lányt találnom az iskolában, aki- mint kiderült- szintén ezzel küzdött. A lány neve Rachel, és ma van barátságunk harmadik évfordulója. Neki köszönhetem azt, hogy a hírtelen „lélekvándorlásaim” egyre ritkábbak. Már-már szinte irányítani tudom ezt a folyamatot. Amikor együtt vagyunk, sokszor megyünk át oda, mert szinte bármit megtehetünk. Szellemként létezünk, és megtudhatjuk, hogy a mi világunkban élőknek mik az elnyomott oldalaik….