- Minden elpusztult? Valóban minden elpusztult volna? Nevetséges - Kínomban felnevettem - Az iskola strapabíró, és még nincs ellepve a város teljes egészében, talán még valahol.. valamerre...! -Ekkor eszembe jutott - A francba! - Fellelkesülve új lehetséges úti célomra való tekintettel rohanni kezdtem, úgy, mint még soha azelőtt. Meg kellett őket találnom és végre tudtam is, hogy hol kezdjem a keresést. A belvároson átrohanva, a romok közt át repülve, átmászva, az erdőn át suhanva elértem a megdöbbenésemre szinte érintetlennek látszó Akadémia területét. Bár a démonok itt is hemzsegtek, mégis úgy tűnt, mintha haboznának az iskola lerombolásával. Demestriusnak valóban lett volna annyi lélekjelenléte, hogy megelőzze a megelőzhetetlent? Őszintén szólva én nem lettem volna rá képes, már csak azért sem, mert egy komplett iskolát, amiben két másik intézmény is elférne, szinte életveszélyes védőfallal ellátni, neki pedig úgy tűnt, hogy sikerült. Igen, ő volt az én apám, és büszkének kellett volna rá lennem az első pillanattól, de aki ismert engem, az tudta, hogy nálam az már-már természetellenes lett volna.
Az iskolába belépve nosztalgikus érzés fogott el. Minden ugyanúgy volt, mint mielőtt elmentem volna: A padok a sarkokban, a szökőkút száján lassan csobogott ki a tiszta víz, a bokrokon többnyire vörös rózsák ékeskedtek, az angyalszobrok a maguk, régies módjukon, de ugyanúgy ragyogtak. Igen, minden ugyanúgy nézett ki, csak épp egy árva lélek sem volt sehol. Végigrohanva a folyosókon nem fogadott különb látvány. Minden a régi, minden ugyanolyan, de egy diákot sem találni sehol. Tudtam, hogy hasztalan lenne őket keresni, ezért nem is néztem szét a szobákban, inkább haladtam előre, amennyire csak tudtam. Az alagút ajtaját betörtem, s bár a fáklyák folyamatosan gyúltak, engem nem tudtak utolérni. Mikor a katakomba végébe értem, nem nagyon láttam semmit, de ez nem volt már fontos. Annyiszor jártam ott, annyiszor kellett ott meghúznom magam egyedül, vagy társaságban, hogy semmi meglepetés nem érhetett engem.
egy pillanatra megtorpantam. Ott volt előttem a cél, már éreztem a jelenlétüket, tudtam, hogy jó helyre jöttem, de ahogy a boldogságom, és a lelkesedésem jött, úgy ment el, s váltotta fel a félelem. Féltem, hogy hogyan fognak rám reagálni. Bár fél év nem hosszú idő, mégis tudtam, hogy a mód, ahogy elhagytam az iskolát, mindenki szemében megváltoztatott engem. Bíztak bennem, szerettek engem, megvédtek engem, a barátaim voltak, és én elárultam őket egy olyan férfiért, akit mint kiderült, sohasem szerettem. Én tudtam, hogy hibát követtem el, és kész voltam bocsánatot kérni, amnesztiáért könyörögni. A kérdés csak az volt, ők hogyan vélekednek efelől?
Nem volt választásom, nem fordulhattam vissza, és nem is akartam. Szükségük volt rám, nekem pedig szükségem volt rájuk.
Megembereltem magam, nagy levegőt vettem, kinyitottam az ajtót, és beléptem a terembe.
Miután betettem mindkét lábamat a terembe, ebben a pillanatban valami felemelt, és teljes erejéből a falnak nyomott a talapzattól jó pár méterre. A támadás olyan hirtelen jött, hogy nem tudtam visszatámadni. Ijjedten húztam össze magam, szemeimet becsuktam, és vártam, hogy megöljön a támadóm. Ám ami ezután történt, tökéletes ellentéte volt annak, amit hittem.
- Ever? - Hallottam meg Peter mindig nyugtató hangját, mely megremegett, miközben a nevemet mondta. Lassan kinyitottam a szemem, és fölnéztem rá. A szemei vérvörösen izzottak, szemfogai kivillantak, tekintetében ott bujkált a lassan csillapuló gyilkolás vágy. Jobb karjával engem tartott a pólómnál fogva, bal karját ökölbe szorítva az égnek emelte.
- Szia... Pete. - nyögtem ki a két szót. Szép lassan ereszkedni kezdtük, majd miután elértük a talajt, a srác fénysebességgel távolabb került tőlem. Én, mivel nem voltam arra felkészülve, hogy saját magamat kell, hogy megtartsam, a földre rogytam.
Miközben felálltam a földről, lassan körbenéztem a teremben. Szofi, és Lor oda rohantak Pete mellé, Marilyn tanárnő nagyokat pislogva nézett engem, miközben lépésenként haladt felém, a többiek pedig a falnak nyomódva néztek engem rémülten.
Tekintetem visszatért egykori barátaimra. Lor keserű arccal nézett rám, Sophie szemei dühtől csillogtat, Peter arcán pedig akkor először lehetett igazán leolvasni minden egyes gondolatát. Megdermedtem a félelemtől.
Sophieék nem mozdultak, ahogy senki más sem. Várták, hogy kezdeményezzek, én pedig eleget tettem ennek.
- Talán egy.. Bocsánat kéréssel kezdenék..- Magamra erőltettem egy kislányos, bocsánat kérős mosolyt, de nem sokat javult tőle a helyzetem. Ami azt illeti szerintem csak romlott.
- Nem kell a bocsánat kérésed Everlice. - Sophie hangja rideg volt, és céltudatos.
Lor egyet felém akart lépni, de Sophie a karjával visszanyomta az eredeti helyére. Hamar leesett, hogy vele fogok beszélni, és azt is tudtam, hogy miért.
- Kérlek hallgass meg, Sophie!
- Miért hallgassalak meg? Semmi keresni valód itt, miért nem takaródsz vissza oda, ahonnan jöttél?
- Mert hibát követtem el! Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, és hogy segítsek nektek.
- Nem kell se a segítséged, se a bocsánatkérésed. Mindkettő nélkül tökéletesen megvagyunk.
- Sophie kérlek! - Hirtelen azon kaptam magam, hogy a hangom kétségbeesetten a torkom legmélyéről jön, emiatt kissé rekedtes, sírós hatást keltett.
- Hallgassuk meg, Adjunk rá esélyt neki. - A tanárnő hangjára mindenki felfigyelt, még Sophiet is kiugrasztotta a merev arckifejezéséből. Marilyn rám nézett, és bátorítóan, bár egy kicsit sem őszintén rám mosolygott. Én bólintottam, és neki kezdtem:
-Tudjátok milyen az, amikor akartok valamit, de aztán kiderül, hogy amire igazán vágytatok, az végig a tietek volt? Én mióta az iskolába kerültem, folyamatosan ezzel az érzéssel küzdöttem. Először a családomat akartam, holott éppen akkor kaptam meg, aztán bosszúra vágytam, pedig nem volt rá szükségem, végül pedig a hatalomvágy lett rajtam úrrá, pedig - Szét tártam a kezeim, és kínkeservesen,halkan felnevettem- semmit nem tudok vele kezdeni. Hasztalan az egész. - Leengedtem a kezeim, és lassan végignéztem egykori barátaimon- Én mindent megkaptam, amit azt hittem, meg akarok szerezni... S közben elvesztettem azokat, amik mindennél fontosabbak voltak számomra: a családom, a barátaim...-Egy pillanatra megálltam, és Petere néztem - a szerelmet, az életemet. -csöndbe maradtam. Újra végignézve a terem fontosabb tagjai, bár csak egy kicsit, de mintha megváltozott volna mindenki. Bár még mindig láttam a gyűlöletet a tekintetükben, mégis úgy látszott felkeltettem az érdeklődésük. Ezután egy kicsit magabiztosabban folytattam. - Mindenemet eldobtam, és csak azt az egy személyt tartottam meg, akit már elején ki kellett volna iktatnom az életemből, viszont csak ő tudta meg adni mindazt, amire látszólag szükségem volt. Viszont.. ezalatt a fél év alatt rájöttem, hogy mekkora hibát követtem el, és ugyan változtatni nem tudok a múlton, de a jövőn igen. Segítek nektek. Együtt vissza tudjuk szorítani a poklot, és visszaállítani London épségét! És... Szeretném, ha megbocsátanátok nekem.
- Tényleg azt hiszed, hogy ennyivel megúszod? Ellenünk fordultán Everlice! Ránk támadtál, aztán itt hagytál mindent! Az iskolát, az apádat... minket! Megbocsájtani? Azt kötve hiszem. És segítséget elfogadni? tőled? Egy okot mondj, amiért bízhatnánk benned!
- Nem veszthettek! És már én sem...
Sophie körbenézett a teremben, majd újra rám összpontosított.
- Van egyáltalán terved?
Önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám.
- Van! De ehhez mindenkire szükségünk van. - Gyorsan, még mielőtt meggondolta volna magát Sophie, eléjük léptem, és elmondtam a tervem- Még nyitva van a kapu, de előbb ki kell onnan hozni az apámat, és Mansont. Hányan vagyunk itt?
- 8-an- válaszolt Marilyn szinte azonnal.
- remek! Sophie, te és Lor ti kiszabadítjátok Mansont. Elmondom hol találjátok. A tanárnő jó a varászlatokban. A 9. kapu bezárása hosszadalmas munka, akkor el kell kezdeni, amikor az egész akciónak nekifutunk. A többiek a démonokat szedjék össze, és vigyék a kapuhoz. Még nem sokan tudtak kijutni, csak a kisebbek mert a kapu alapból nincs teljesen nyitva, és egyébként is idő, mire elérik a felszínt. Nem muszáj a 9. kapu után bezárni őket, elég, ha a felszín alá el tudjátok őket zárni. Pete és én pedig Apámért megyünk. Rendben?
Pete mióta befejeztem a bocsánatkérő szövegem, úgy tűnt egyáltalán nem is nézett felém. Persze ezen nem voltam meglepve. Elhagytam a semmiért, úgy érezte, hogy teljesen félre vezettem. Viszont tudatni akartam vele, hogy téved. Az ő megbocsájtása volt akkor a legfontosabb, a többieké várhatott.
- Felőlem...
-Jobb, mint a semmi... - Gondoltam magamban, bár tudtam, hogy még hosszú út áll előttem, hogy megbocsájtson.
- Akkor...
Már indultam volna ki, mikor hátulról megragadták a karomat, és visszafordítottak.
- Egy rossz mozdulat...
- Sophie.. Kérlek. Bízz bennem. Tudom, hogy nehéz, és szinte lehetetlen
- Ezt eltaláltad
- Kérlek...
- Szemmel tartom. - Peter hangja minden egyes megszólalásával egyre ijesztőbbé vállt, de próbáltam nem foglalkozni vele.
- Hallottad, szemmel tart.
- Helyes.
Ezzel a beszélgetéseknek vége szakadt, és mindenki indult a dolgára, engem, és Petert kivéve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése